Azt csak hiszed! – A személyiség kialakulása

A személyiséged nem egyenlő veled!

Amikor megszületünk, „tiszta lappal” jövünk. Vagyis nincs konkrét elképzelésünk, véleményünk, fogalmunk semmiről. Elkezdünk érdeklődni a formák iránt, figyeljük a hangokat, a környezetet, megtapogatunk, és a szánkba veszünk mindent. Egyszerűen csak tapasztalunk, ismerkedünk tárgyakkal, rezgésekkel. Általában jól érezzük magunkat, akkor sírunk, ha éhesek vagyunk, fáj a hasunk, és ha észrevesszük a körülöttünk lévő negatív energiákat.  Amikor a szülőnek valami nem tetszik, nem az elvártaknak megfelelően viselkedünk, ránk szól, innen tanuljuk a „nem” szót és a tiltásokat. Lehet, hogy csak le akarunk venni valamit a polcról, hogy azt is jól megfogdossuk és megnyalogassuk, nem tudjuk, hogy törékeny, mert ezt még nem értjük, azonban rögtön jön a szülőben a félelem, elindul egy veszekedés. Már meg is van az első gát, ami annál mélyebben beépül, minél többször kerülünk hasonló helyzetbe. „Rosszak” leszünk és büntetést kapunk, pedig csak információkat akarunk szerezni.

Eljön a mászás időszaka, baj lesz, ha koszos a ruhánk. Összehasonlítanak más gyerekekkel, akik attól jók, mert tiszta a nadrágjuk. De hát ki tudja, otthon hogyan viselkednek? Elkezdünk figyelni a tágabb környezetre. Gondot okoz, ha ismerkedés gyanánt beleakaszkodunk egy hosszú hajba. Na de a miénk rövid, ezt is ki kell próbálni, „vajon ott marad a fején?”. Nem értjük a tiltásokat, a haragot, de úgy hat ránk, hogy ismét rosszat tettünk. Próbálunk alkalmazkodni, na de mihez is?

Aztán jön az ovi, a mászókán a fejjel lefelé lógás. A szülő reakcióin túl, már a dajkák és óvónők is leszidnak, megmondják mit szabad és mit nem.  Természetesen ezeknek vannak egészséges hatásai, azonban még nem tudjuk eldönteni, mit kellene tényleg magunkra venni és mit nem. Nem egy másik gyerekhez, hanem egy egész tömeghez hasonlítgatnak. Az eddig hallottak alapján már felveszünk mi is egy véleményt, ki tartozik a „jó”és ki a „rossz” kategóriába.

Leginkább az iskola első éveire jellemző, hogy a társaink véleményt formálnak rólunk. A saját nézőpontjukból ítélnek meg minket, amit ők is a szüleiktől, nevelőiktől, környezetüktől szedtek össze. Ha nem illeszkedünk az általuk megtanult mintákhoz, besorolásokhoz, akkor cikizni kezdenek, mutogatnak, újabb és újabb szorongást ültetnek belénk. Aki ezeket teszi, csak a saját önbizalmát próbálja növelni. Ha másokat lenyom, attól érzi jól magát, mert valószínű otthon is ezt látta, mégis nagymértékben befolyásol téged. A tanórákon további jelzéseket kapunk arra, hogy milyenek vagyunk. Tehetségtelennek leszünk a rajzórán, pedig csak egy másik fát festettünk le, mint amit mondtak. Hülyék leszünk történelemből, mert rossz passzban voltunk és nem készültünk a felelésre. Gyengék leszünk a testnevelés órán, mert még nem érezzük fontosnak a rendszeres sportot. És még millió variáció létezik. Mindenhol másokhoz képest ítélnek meg, ráadásul senki nem kíváncsi arra, mi van a háttérben. Aktuális pillanatokról mondanak véleményt és ritka, amikor a teljes összképet figyelik. És Mi elhisszük, hogy ez így is van, ráadásul még a kedvet is elveszik, hogy bármit is változtassunk. Megtanulunk ezeknek megfelelően élni, alkalmazkodunk a besorolásokhoz.

A kamaszkorban eljön a klikkesedés. Olyan társakat, barátokat gyűjtünk magunk köré, akikkel hasonlóak a nézeteink, a gondolkodásunk. Na de az tényleg a miénk? Egyúttal a többieket mi is hülyének, bénának, cikinek ítéljük meg. Haragszunk a szüleinkre, a tanárainkra, panaszkodunk, lázadunk stb. Mindössze azért, mert ezt látjuk mindenhol. Abból indulunk ki, amiket hallunk, mert nem tudjuk, hogy saját véleményt is formálhatunk. A barátaink azonban megértenek, még alá is támasztják a vélt igazunkat, hiszen hasonló körülmények közül jöttek, mint mi. Hasonlóak a mintáik, a tapasztalataik. Nem tanítanak meg arra, hogy másképp is gondolkodhatunk, tovább húzzuk lefelé az önértékelésünket.

A húszas éveinkre már tökéletesen irányítanak a minták. Megpróbálunk párkapcsolatot építeni, nem túl nagy sikerrel. Itt is másoljuk, amit láttunk, akkor is, ha nem akarjuk. Vagy pont azt csináljuk, mint a szüleink, vagy ha rájöttünk, ezt nem az igazi, akkor megyünk az ellenkező irányba. Egy-egy sikertelen kapcsolat után a másikat hibáztatjuk, „Ő nem volt megfelelő”, vagy magunkat, hiszen már mások is mondták, hogy nem vagyunk jók…

A munkahelyről nem is beszélve, ahol a főnök kisajtolja belőlünk a legtöbbet. A munkatársak újabb dobozokba raknak minket, újabb és újabb besorolásokat kapunk, mire nem vagyunk alkalmasak. És mi ezt is elhisszük. Majd gyűrűzik és gyűrűzik tovább, végeláthatatlanul.

Ahogy látszik, a mintákat már kicsi gyerekkorban elkezdjük összeszedegetni. Ezek jönnek a szülőktől, nagyszülőktől, testvértől, nevelőktől, pedagógusoktól, barátoktól, munkatársaktól, főnököktől, szomszédoktól és a teljes környezettől. Ugyanúgy megtanuljuk mások véleménye által, hogy kik vagyunk, mintha egy verset magolnánk be. Feltétel nélkül elfogadjuk, amit mások mondanak és jó sokáig nem is kérdőjelezzük meg, hogy igazuk van-e. Pedig ezek a minták okozzák a problémáink nagy részét. Megtanuljuk, hogy egyes helyzetekben mit várnak tőlünk, ezért még több álarcot húzunk és már fogalmunk sincs arról, hol is vagyunk mi.

Ha ki akarsz lépni ebből a körforgásból, kezd el figyelni magad! Milyen szituációra hogyan reagálsz? Tényleg ezt akarod? Mit tehetsz másképp? Mitől érzed jobban magad? Először csak figyelj, aztán változtass! Próbáld ki az ellenkezőjét annak, amit eddig tettél, keresd meg a középutat, vagy menj egy kicsit hátra, esetleg adott helyzetben ne csinálj semmit. Valahol ott lesz az, ami valójában Te vagy! Csak keresned kell, és rátalálsz!

Szeretettel:

Szuromi Éva