Közösségi casting, milyen szerepet játszol? ⋆ Varázslatos Élet

Valami furcsa történik, amikor emberek közé kerülsz. Mintha egy láthatatlan súgógép beindulna, és máris játszod a szerepedet. Néha észre sem veszed. Egyszer csak már megint te szervezel mindent. Vagy te nevetsz a leghangosabban. Vagy te csitítasz, békítesz, rendezel, miközben legbelül csak egy mondat zakatol: „Miért lett ez megint az én dolgom?”

Minden társas helyzet előhív belőlünk valamit. Egy karaktert, amit már ezerszer eljátszottunk, mégsem tudjuk csak úgy levetni. A közösségek nemcsak biztonságot adnak, hanem elvárásokat is. A többiek szereposztása ránk is hat. Ha pedig kilépnél a megszokottból… nos, akkor kezdődnek az igazán érdekes dolgok.

Szóval kapcsolódás-közösségek. Egy kis pszichológia, némi humor és egy pici tükör.

Falkaösztön újratöltve – Avagy miért vágyunk társaságra?

A kapcsolódás nem újkeletű hóbort és nem is valami modern érzékenykedés. Az ember mindig is társas lény volt (tudom, ezzel nem mondok újat). Nemcsak mert jó együtt bográcsozni, hanem mert konkrétan erre lettünk bekötve. Közösségben élni annyit jelentett, hogy volt, aki figyelt rád, megvédett, segített, és ha kellett, elvitte a hírt, hogy jön a vihar. Egyedül maradni viszont nemcsak kényelmetlen volt, egyenesen életveszélyes. Evolúciós szempontból a tartozz valahová nem motivációs idézet, hanem túlélési stratégia. Annó, aki a barlangon kívül maradt estére, azt megette a kardfogú valami. Aki bent volt, azt meg megetette a nagyi vagy a farkas. Így dőlt el, hogy élni fogsz-e másnap.

A vágy, hogy valakikkel együtt legyünk, nem gyengeség vagy túlérzékenység. Ez egy belső GPS, ami azt súgja: „jó lenne egy falkához tartozni, különben itt fogok szorongani a bokor mögött, miközben mindenki más együtt csócsálja a dínót”. Amikor végre sikerül kapcsolódni – egy mély beszélgetés, egy közös röhögés vagy csak az érzés, hogy itt nem kell feszengeni –, akkor nemcsak a lelked lesz könnyebb. A tested is reagál: ellazulsz, jobb a vérkeringésed, nyugi van. Ugyanez fordítva is működik. Amikor egy közegben nem érzed biztonságban magad, máris összeugrik a gyomrod, és úgy érzed, mintha a tér is szűkebb lenne, nyomasztó.

A társas helyzetekre válaszol az agy egy külön rendszere, amit szociális idegrendszernek hívnak. Ez a belső biztonsági őr állandóan pásztázza a környezeted, hogy eldöntse: ez most barlang vagy oroszlánverem? Ha a közeg megbízható, nyugis, kellemes, akkor hátradőlhetsz. Az idegrendszer kienged, az izmok lazulnak, a légzés mélyebb lesz. De ha valami nem stimmel – egy bíráló pillantás, egy furcsa csend, egy leheletnyi kizártság –, akkor elindul a belső protokoll: gyomorszűkülés, feszülés, és az érzés, hogy „ideje lenne lelépni, de elegánsan”. Nem kell, hogy valaki konkrétan rád förmedjen. Néha egyetlen pillantás is elég és az egész szervezeted azt súgja: „talán mégsem ez mégsem az én asztaltársaságom”. Az agyad ilyenkor egy dolgot akar: túlélni. Ezért fordul elő, hogy valahol objektíven semmi baj nincs, mégis belül minden azt súgja: lépjünk le szépen, lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre.

Szeretnénk kapcsolódásokat, de nem mindegy, milyen közegbe kerülünk. Nem vagyunk mindenhol kompatibilisek. Az igazán jó tér az, ahol nem kell folyamatosan figyelni, hogy elég érdekes, vicces vagy épp csendes vagy-e. Ahol nem kell háromszor újrafogalmazni egy mondatot, hogy ne bánts meg senkit. Ahol egyszerűen jelen lehetsz, úgy ahogy épp vagy. Amikor ez megvan – legyen az egy baráti kör, egy párkapcsolat vagy csak egy fura kis sarok az irodában –, akkor történik meg az igazi kapcsolódás. Minden porcikád fellélegzik.

Na, most már értjük, miért hajszoljuk a közösséget. A kérdés most már az: miért nem működik mindig? Miért keveredünk bele olyan helyzetekbe, ahol megjátsszuk magunkat, felrobbanunk, menekülni akarunk vagy épp mindent elárasztunk a jelenlétünkkel, hátha így elfogadnak? Térképezzük fel, hogyan kerülünk bele egy közösségbe. Tényleg mindig tudatosan választod a társaságot? Vagy van valami láthatatlan forgatókönyv, ami már jóval azelőtt megírta a jelenetet, minthogy egyáltalán fellépnél volna a színpadra?

Vonzás vagy megszokás? – Hogyan kerülünk a közösségeinkbe?

Van az a pillanat, amikor körbenézel egy társaságban – egy munkahelyi megbeszélésen, családi vacsorán vagy spirituális workshopon – és elönt az érzés: „ezt a helyzetet már ismerem”. A szereplők mások, de a dinamika ugyanaz. Te megint próbálod elsimítani a konfliktust két ember között, akiket alig ismersz. Vagy megint mindenki rád néz, hogy „akkor összefoglalnád, mit csináljunk?”. Vagy épp te vagy az, akit senki nem vesz észre kivéve, ha elfogy a tányérból a süti, mert azt persze te hoztad. Vagy akit mindenki kedvel, de soha senki nem hív fel. A szerepek jönnek, te pedig úgy csúszol beléjük, mint a lábad a cipőbe: van amikor kényelmes, van, amikor szorít, ennek ellenére hordod tovább.

Azt hisszük, hogy a közösségeink tudatos döntések eredményei. Hogy azért vagyunk ott, mert ott akarunk lenni. De gyakran nem így van. Inkább csak becsöppenünk egy csoportba, és hopp, máris működésbe lép a belső vezérlés: az a térkép, amit réges-régen rajzoltunk magunkban. Ahol az van bejelölve, hogy „akkor szeretnek, ha hasznos vagyok”, vagy „csak akkor van béke, ha csendben maradok”. Ahol a szerethetőség ára a megfelelés, a figyelem ára a lemondás. Így aztán felnőttként is azokba a társaságokba sodródunk, ahol újra és újra ugyanazt a szerepet játszhatjuk. A mindig segítőkész, aki leghamarabb pakol, de legkésőbb kér. A csoport mókamesterét, aki mindig jópofa, csak épp nem mondhatja el, ha valami bántja. Vagy a háttérembert, aki nélkül szétesik a rendszer, de akinek sosem köszönnek meg semmit. Azonban nem értjük, miért történik mindig ugyanaz. Pedig a válasz egyszerű: mert ugyanazzal a belső térképpel megyünk újra és újra kirándulni.

A közösség tehát belső minták visszhangja. Nem az alapján választunk, hogy mire vágyunk, hanem hogy mi ismerős, mi a megszokott. Nem azt keressük, ahol szabadok lehetünk, hanem azt, ahol tudjuk, milyen szabályok szerint kell működni. Lehet, hogy valaki ugyanúgy beszél, mint a régi osztályfőnököd, és máris elkerülöd. Vagy pont úgy nevet, mint a régi barátod, és máris melegséget érzel. Bár ez néha olyan, mintha valami sorsszerű láthatatlan kéz irányítaná, valójában a régi beidegződések hozzák újra és újra elénk ugyanazokat a köröket. A te mintáid találkoznak másokéval, ám egyszer eljön az ideje a kérdésnek: meddig játszuk újra? Mielőtt ezt a kérdést feszegetnénk, nézzük a szerepeket.

Melyik szerepet játszod?

Az élet színpadán különböző filmekben játszunk. Baráti komédia, családi dráma, munkahelyi sci-fi. Néha vendégszereplünk, máskor főszerepet viszünk, de az is előfordul, hogy csak statisztálunk egy olyan jelenetben, amiben nem is akartunk szerepelni. És van, hogy ugyanazt a karaktert formáljuk meg újra és újra, pedig teljesen más filmben vagyunk.

A következő sorokban a leggyakoribb szerepeket találod. Rengeteg csoportosítás létezik mindenféle szempontok alapján, ám a célom most az, hogy vedd könnyedén. Nevess rá azokra, amikben magadra ismersz.

Az örök segítő

„Ne aggódjatok, megcsinálom…”

Te vagy az, aki akkor is segít, ha senki nem kért rá. Ha valahol elhangzik egy sóhaj vagy egy félmondat, te már indulnál is, hogy megoldd. Beállsz, ha más hátralép. Elintézed, megszervezed, felhívod, megveszed, odaviszed. jaaa és a süt sem maradhat el, mert attól lesz igazi a hangulat. Már akkor listát írsz, amikor más még azt sem tudja, mi legyen a feladat. Különben sem tudsz nyugodtan ülni egy helyben, ha valaki más nem old meg időben egy feladatot, már ugrasz is és kiveszed a kezéből az egész projektet. Utána persze csöndben puffogsz, hogy „de miért mindig én?”. A végén már senki nem kérdezi meg, hogy akarsz-e segíteni. Megszokják, hogy úgyis megcsinálod és ez így van.

A békemániás közvetítő

„Srácok, nyugiii. Mindenki nézőpontja értékes. Még akkor is, ha hülyeség.”

Te vagy az, aki reflexből kisimít minden hullámot, már akkor, amikor még csak fodrozódik a víz. Ha valaki megemeli a hangját, rámosolyogsz és csitítod. Ha feszültséget érzel, rögtön főzöl egy teát, vagy bedobsz egy Coelho-idézetet a csoportchatbe. A felszínen béke van, belül meg gyomorgörcs, hogy megint valaki hangoskodni akar, vagy tolja magát. Elfogadásra vágysz, de közben rettegsz, hogy ha egyszer tényleg elmondanád, mit gondolsz, valaki megorrolna rád. Így inkább mindenkit igyekszel beterelni a semleges zónában, mintha a melegvizes medencébe tennéd a résztvevőket, ahol nyugiban ülünk és tilos fröcskölni.

A láthatatlan háttérember

„Csendben itt hátul meghúzódom.”

Ott vagy, de mintha nem lennél. Nesztelenül ülsz a körben, figyelsz, mosolyogsz, bólogatsz és ha véletlenül rád néznek, reflexből iszol egy korty vizet, hogy elfoglalt legyél. Senki nem kérdez meg, senki nem szól hozzád és ha mégis reagálsz valamire meglepődnek, hogy te is a csoport tagja vagy. Nem akarsz feltűnést. Közben olyan láthatatlanná válsz, hogy az ajtót is becsukják előtted. Nem zárnak ki, csak épp nem számolnak veled. Bár kívülről úgy tűnhet, neked így jó, belül talán egyre gyakrabban érzed: „jó lenne, ha valaki észrevenne, vagy legalább dobna nekem is egy sütit.”

A mindent irányító

„Ez most tök spontán lesz, csináltam hozzá egy Excel-táblát.”

Amint belépsz egy csoportba, már pörög is a szervezői agy: ki mit csinál, hánykor jövünk, mi legyen a dresskód? Te vagy az, aki a baráti pikniket is tematikus eseménnyé formálja, QR-kóddal a salátákhoz. Te vagy az, aki még a szülinapi bulit is moderátorral és tematizált háttérzenével intézi. Kívül minden flottul megy, viszont már 10kor a negyedik kávéd tolod és néha csak annyit szeretnél mondani: „csinálja most már valaki más, légyszi.” De nem tudsz kiszállni, mert azt hiszed, ha nem te fogod össze a dolgokat, akkor minden szétesik. Pedig néha elég lenne csak… ott lenni. – Sokszor ez vagyok én. Minden előre jó alaposan tervezve, amihez persze nem tudom magam tartani… „gyűjjön mán valaki segíjjen” 😂 Persze nehezen adok ki bármit a kezemből, mert ha más csinálja, az már nem az igazi…

A drámamágnes

„Én csak élni szeretnék… de valahogy mindig történik velem valami.”

Nem tehetsz róla a vihar jön utánad, nem fordítva. Legalábbis te így véled. Ha egy társaságban túl nagy a nyugalom, belépsz és máris olyan lesz a légkör, mintha egy görög tragédia főhőse lennél, akinek még a reggeli kávéja is sorsfordító jelenet. Ha valaki megjegyez valamit, az már árulás. Ha valaki nem jegyez meg semmit, az is. Egy ártatlan pillantásból két konfliktus, kiabálás lesz és egy „Nekem ebből elegem van” monológ is születhet. A béke gyanús. Mint amikor a horrorfilmben túl nagy a csend. Ilyenkor ösztönösen kinyitod az érzelmi páncéltermet és előveszed az „Ez most komoly? Biztos van valami bajod, csak nem mondod…” szöveget. Mire a többiek feleszmélnek , mi történik, te már a második felvonást játszod, könnyekkel, vádakkal és egy beleillő ajtócsapkodással.

A mindig okos megmondó

„Erről egy Jung-idézet jut eszembe, de előbb elmondom a saját verziómat.”

Bármiről legyen szó, te már olvastál róla. Podcast, könyv, TED-előadás. Nincs olyan téma, amiben ne lennél naprakész. Az érzelmek helyett inkább fogalmakban gondolkodsz, és úgy szeretsz megoldani problémákat, mint egy képletet. Ha valaki kiborul, te már nyúlsz is a mentális polcra a „belső gyermek” fejezethez. Nálad egy konfliktus nem vitás helyzet, hanem pszichológiai esettanulmány. A barátaid sírása alatt néha azt is hallani véled, ahogy a fejedben kattognak a gondolatok: „Ez most inkább sématerápia, vagy kötődési zavar?” Bár segíteni akarsz, még nem jöttél rá, hogy nem kell mindent értelmezni, fejtegeti, megoldani. Talán csak egy ölelés kellene. Vagy egy: „Ez most tényleg szar lehet.” kijelentés körítő monológok, zárójeles megjegyzések és forrásmegjelölés nélkül.

A társaság bohóca

„Csak vicceltem… vagy mégsem?”

Te vagy az, aki mindig feldobja a hangulatot. Képes vagy egy unalmas megbeszélésből kocsmai stand-upot varázsolni és még a szobanövényeket is vihognak a jól időzített poénodon. Mielőtt bárki feszültté válna, már ott a frappáns beszólás, a sztori, a szójáték vagy egy tökéletesen idétlen arckifejezés. Az energiád ragadós, a sziporkáidat jegyzetelik és sokan csak miattad nem hagyják el a csoportot a harmadik perc után. Tudod, mikor kell elsütni egy rémes szóviccet. Te vagy az, aki a komolykodásba fulladó kör közepén bedob egy „mi lenne, ha inkább üvegeznénk?” mondatot, és hirtelen már mindenki nevet. Néha persze megfordul a fejedben, milyen lenne csendben maradni… de aztán eszedbe jut egy sztori a tegnapi kajafutárról, aki megbotlott a lépcsőn és már lendülsz is bele. Mert hát mi az élet, ha nem egy végtelen szórakozás, hiszen a csend kényelmetlen.

És te?

Miközben olvastad, tuti beugrott, hogy „óóó, ez Gizike, ez meg Ati”. De vajon te hol bukkantál fel? Melyik mondatnál kaptad magad rajta, hogy „basszus, ez én vagyok”? Persze ezek csak példák. Kicsit túlzások, kicsit karikatúrák. De pont azért működnek, mert annyira fájdalmasan ismerősek.

A Symbolon kártyának 72 lapja van ez 72 különböző szerep. Elég, ha csak egyetlen másik ember 72 szerepével keresztezed az utad, máris kész a három évados Netflix-sorozat. De ha öten vagytok a körben? Akkor az már Marvel-univerzum. És ne aggódj, szerencsére nem húzzuk elő az összes lapot. Csak azt a néhány jól bejáratottat újra meg újra.

Figyeld meg, melyik szerep a te régi kedvenced. Miért jár a pezsgő. Melyik az, amelyiknél már a függöny felhúzása előtt hányingered van? Az elsőt bátran megtarthatod. A másodiknál viszont felteheted a kérdést: „Tényleg ezt akarom még mindig játszani?” Mert ha már kívülről fújod a szerepet… talán itt az ideje egy új szerep próbálásának. Nem baj, ha eleinte kicsit dadogsz, mert nincs súgógép. Egyszer belejössz.

Jujj, na most egy kis kitérőként… Figyeld meg, milyen szereped vana közösségi médiában. Hogyan, miről posztolsz? Mit akarsz elhitetni magadról a külvilággal? Vagy épp mit rejtegeszt, miért maradsz a háttérben. Vajon azok, akikkel csetelsz, valódi kapcsolatok? Vagy pont az benne a jó, hogy nem kell igazán kapcsolódnod, nem kell megmutatnod magad és csak a felszínen lavírozhatsz?

A szuperül működő tudatalatti

Ismered azt az érzést, amikor huszadszorra is megnézed a kedvenc filmedet, de már inkább fáraszt, mint szórakoztat? Tudod, mi jön, mikor vág be a zene, mikor kezdődik a nagy dráma – és egy kicsit már unod is. Na, valahogy így működik a tudatalattid is. Hiába döntesz úgy, hogy most végre másképp reagálsz, ő már rég berakta a lejátszóba a régi jeleneteket. És mire észbe kapnál, már megint ugyanabban a szerepben pörögsz, ugyanazon a színpadon, csak másik díszlettel. Most komolyabb sorokra váltunk.

A tudatalatti egy igazi rutinszakértő. Nem moralizál, nem gondolkodik és főleg nem újít. Ő egy megbízható, öreg portás, aki mindig ugyanazt a kulcsot adja a kezedbe. Nem a boldogságra, hanem a biztonságra hajt. Az a dolga, hogy a már ismert sémák alapján segítsen eligazodni a világban. A régi szerep, a megszokott dinamika, a már bejáratott reakció… Ezek azok, amikhez visszanyúl, mint egy jól betanult koreográfiához. Nem kérdezi meg, hogy szereted-e, csak lefuttatja a programot. Ezért ismétled ugyanazt a forgatókönyvet más-más társaságban, más szereplőkkel, addig, amíg új forgatókönyvet nem írsz.

Választhatod azt is, hogy önmagad felmentve kívülre mutogatsz. Kijelented: „Dehát én ilyen vagyok” és a többiektől követeled a változást, amikor valami nem tetszik. Pedig a közösségi is egy tükör, amit az előző cikkben fejtegettünk. Ezt csak úgy tudod használni, ha belenézel. Nem hibákat kell keresned, hanem egyszerűen csak rálátást önmagadra. Mert a minta addig fut tovább, amíg nem kapod rajta magad. És itt most nem a nagy spirituális megvilágosodásra gondolok, hanem arra az apró, még szinte észrevétlen pillanatra, amikor valami nem esik jól és nem mész tovább benne automatikusan.

Apró változtatásokkal indul az új forgatókönyv

Figyelj! A tudatalatti programokat nem lehet egy mozdulattal leállítani, mint egy rossz sorozatot a távirányítóval. Az első lépés nem az, hogy azonnal változtatni akarsz, kilépni az egyik főszerepből és beleugrani egy teljesen új filmbe és másik szerepbe. Először csak azt vedd észre, hogy valami nem stimmel. Mi az, ami szorít, nyom, fáraszt, idegesít. Ez a felismerés az, ami megállítja a régi programot. Nem törli, csak megakasztja. A következő lépés nem a teljes személyiségcsere, hanem a megfigyelés. Hogy mi az, amit automatikusan csinálsz. Mi az a mondat, amit mindig kimondasz. Vagy az, amit soha. Milyen helyzeteknél húzod fel a vállad. Mi az a szerep, amibe mindig belesétálsz, pedig fáj. Amikor ezeket észreveszed, akkor meg tudod kérdezni magadtól: „mi lenne, ha most mást csinálnék?”

Dönthetsz úgy, hogy nem változtatsz, vagy kipróbálhatsz valami újat. Nem kell egetverőnek lennie, csak egy kis apróság. Csak egy szörpire hívod át a barátaid, nem csinálsz 6 fogásos lakomát. Nem jelentkezel elsőként a melóra. Nem nevetsz, ha nem őszinte. Nem mented meg a csapatot azonnal, kicsit kivársz. Kipróbálod, milyen, ha nem a reflexből reagálsz és figyeled, milyen az új érzés. Kényelmes? Fura? Felszabadító? Mert ez a része is hozzátartozik: az új viselkedés nem mindig komfortos elsőre. Tesztelgetni, gyakorolni, ízlelgetni kell. Az apróságok azok, amikből lassan, észrevétlenül elkezd íródni az új forgatókönyv. Ez már nem a tudatalatti játéka. Ez már te vagy – kicsit zavarban, kicsit bénán, de végre jelen. És innen tud elkezdődni valami új.

És itt jön a szntlépés: ahogy te változol, változik körülötted a közösség is. Ha mást mondasz, mást fogsz visszahallani. Ha másképp reagálsz, más reakciókat kapsz. Egyszer csak azt veszed észre, hogy ugyanabban a csapatban valaki megszólal, aki eddig mindig csendben volt. Vagy valaki figyel rád, akiről azt hitted, sose érdeklődne. Mert a szerepek nem kőbe vésettek, hanem egymás mozdulataira alakulnak. Talán az is más megvilágításba kerül, akit eddig idegesítőnek véltél. Mert nemcsak másképp reagálsz, a felismeréseidnek és változtatásaidnak köszönhetően a többieket is más szemszögből láthatod. Huhhúúú, ehhez ám idő kell, gondolkodásmód és nézőpont váltás, legnagyobb mértékben pedig óriási türelem és kitartás.

Miért ragadunk a szerepbe, amikor kinőttük?

Már rég kényelmetlen az a bizonyos rutin, de még mindig hordod, mint egy régi farmert, amiben alig kapsz levegőt. Valahogy nem akaródzik kidobni. Pont így vagyunk a közösségi működéseinkkel is. Nem azért maradsz benne, mert annyira élvezed, hanem mert a csapatban is van egy láthatatlan forgatókönyv, ami azt mondja: „Te vagy a segítő/mókamester/békefenntartó – és kész.” A környezet továbbra is azt várja tőled, amit eddig játszottál. Ha megpróbálsz mást hozni, a többiek úgy néznek rád, mint aki pizzát rendelt de sült brokkolit kapott.

Jön a bökkenő: amikor te változtatni próbálsz, a többiek nem fognak tapsolni. Legalábbis nem az elején. Film és színpad helyett most ússzunk az árral. Vagy valami ilyesmi. A közösségnek van egy rejtett energiája, ami olyan, mint egy szinkronban ringó csónakhadseregnek. Ha te elkezdesz más ritmusban evezni, kibillented a rendszert. Mindenki morogni kezd „Héééé! Felborulunk!!!” Még nem alakult ki új ritmus, így mindenki ösztönből védekezik. Visszahúzna a szokásosba.

Ezért történik az, hogy amikor te csak annyit mondasz, hogy „most nem tudom elvállalni”, az egész csoport egyszerre kezd szedelőzködni, mintha egy rendszerösszeomlás zajlana. Vagy amikor először nem nevetsz a szokásos poénon, mindenki pislog, hogy „ezzel meg mi van”. A tudatalatti, a rutin bennük is működik. Ha te elengeded a szerepedet, ők is kénytelenek lennének újrahangolni a saját működésüket. Márpedig az emberek többsége inkább megtartja a törött fülű bögrét, mint újat vegyen, mert megszokta.

A tudatalattid nem igazán segítőkész. Nem akarja elereszteni a régit, kapaszkodik bele, mint kiskutya a csontba. És amikor végre változtatnál, a környezeted tudatalattija sem akar mozdulni. Nem is egy emberé, hanem öten-hatané. Szépen összedolgozva, mint egy precízen működő belső biztonsági rendszer: „Hová mész? Nem volt megbeszélve, hogy fejlődünk!”

Ilyenkor ne ijedj meg. Nem te vagy a probléma. Csak a többiek épp nem tudják hová tenni az új működésedet. És ez teljesen oké. Csak ne felejtsd el: ha mindig azt adod, amit várnak tőled, akkor mindig csak az leszel, akit megszoktak, nem a valódi éned.

Tudatos jelenlét a közösségben

Nem kell megjavítanod a világot, de elkezdhetsz máshogy működni benne. Magadra kell figyelned. A közösségek nem azért vannak, hogy gondolkodás nélkül beleolvadj, hanem hogy megtanuld felvállalni önmagad. Ez a fajta jelenlét is valamilyen módon mágia, hiszen a tudatosságod hívja elő, a jelen levést. Visszahúzod magadra a fókuszt és nem másokat akarsz elátkozni, mert mekkora bunkó, hanem megfigyeled a szotrit és meglátod benne a lényeget. Döntesz, hogyan legyen tovább. Ezzel akarva-akaratlan változást indítasz a többiekben is. Nem szavakkal, hanem energiával. Nem tanítva, hanem élve.

Lehet, hogy először furcsa lesz, hogy nem reagálsz a megszokott módon. Hogy csendben maradsz, amikor régen mindenbe beleszóltál, mert rájössz, hogy nem ettől vagy fontos. Hogy nemet mondasz, amikor eddig igen volt, mert végre mersz határokat húzni. Hogy kidobod végre a gaz csalót és önbizalmat építesz, hiszel a hűséges társ létezésében. Nem harsogod többet, hogy Te milyen jó vagy, veled bezzeg kitol mindenki. Helyette belátod, hogyan anyázol a héttérben és nem másoknak segítesz, hanem magaddal törődsz.

A szerepeid nem tűnnek el, hiszen mindig az emlékeidben maradnak. Ám a viselkedésed és a gondolati soraid átalakulnak. Ezzel írod felül a régi tudatalatti működésed egy új tudatos verzióra. A következő filmnek te vagy megalkotója. Mese lesz vagy horror? A tudatosságodon, a figyelmeden, az önfegyelmeden múlik.

Már felfedezted, miből van eleged? Ne csússz bele újra! A célt tartsd szem előtt, mit szeretnél helyette! Végre legyél az életed valódi főhőse és engedd meg magadnak a változást.

Hűűű, hát nem lett rövid… Lassan minitanfit lehetne belőle indítani. 😀 Talán egyszer erről is lesz, most azonban, ha kapcsolódnál egy olyan közösséghez, ahol mindenkit érdekel a mágia, valamint közben jobban rálátnál saját belső mitáidra is, nézd meg ezt: Sorsfordító Varázslatok Tanfolyam

Szeretettel:
Szuromi Éva

Ez is érdekelhet:

Közösségi casting, milyen szerepet játszol?